Drámai szeretők

Üdv Kedveseim!

Íme a második Shorty. Elég rövid a nevéhez hűen. Igazából fogalmam sincs honnan jött az ötlet, egyszerűen csak mostanában annyi ókori drámát kell elolvasnom magyar faktra, hogy már lassan az agyam is ebben a nyelvjárásban kattog. Hát írtam nektek egy régies stílusú drámát, amely inkább csak egyetlen felvonásból egyetlen szín méretét tekintve.

Tudom, vannak benne országokra mutató hibák, de remélem, nem veszitek észre, így ki sem fejtem Őket.

Várom a véleményeteket erről a szösszenetről, jó olvasást hozzá! :)

Drámai szeretők

A sötétség ráhúzta gyászos függönyét a vidékre, a házak fényei kialudtak hamar. Egy lélek vagy lelketlen kísértet sem szállingózott az árnyas utcákon, midőn a palotában a fény pislákolt az ablakon. Sir Bairon hosszú léptekkel rótta a távolságot, a harci gúnyája csattogott, akár az izzó kard a kalapács lesújtó erejének feszülve. Nem máshova tartott ily' sietősen hajnalok hajnalán, mint édes szeretőjéhez utolsó imára, mielőtt leszakad az ég. Az ajtó nyitódott, majd csukódott mögötte belépvén a díszes szobába. Lépteit lassúra fogta, immáron nem száguldott, mint Caesar harci szekere. Nem törte meg a csendes páncéljának csattogása, csupán várt. Várt a sötétből előugró árnyak kíméletlen ostromlására, de azok elmaradtak. Helyettük világosság gyúlt, a királyfi aranyló tekintetét felemelte, midőn egybeforrt a lovag acélos íriszeivel.

- A fények kihunytanak lelkemben, azt gondolám, már nem látom uraságod lágy vonásit, úgy kényszerít álomra gaz elmém lustasága.

- Oltsd el a gyertyát, kedves szeretőm! Ha én lennék helyében a kanócnak, meghajolnék gyöngéd ujjaid előtt még mielőtt azok hozzám értenek, nehogy meggyalázzam ártatlanságukat forróvérűségemmel. De utána a víz volnék, mellyel hűsíted selymes bőröd, midőn megégetnem vala azokat parázsló ereimmel. 

- Jöjj, ha bár későn is, az idő nem számít, mikor szívem áhítattal behódol szerető szavaid előtt. Becézgesd fülem ily' gyönyörrel, melynél szebbet még nem kapott tán' Aphrodité sem.

- Uram, vérem pezsdül, hogy éjszakámat veled osszam meg, ágyad magaménak tudhassam, de lelkemben félelem bujkál rútul belerondítva szívem örömébe. Atyád gyanakszik, első rendű lovagja s áldott elsőszülöttje oly' galád viszonyba folytanak bele, melyből a kilépés csak fájdalmas halállal lehetséges.

- Akkor halj velem Sir Bairon, óvó karjaim között midőn félni valód van, elillan, akár dacos délibáb nyári delelésben, amint a nap magasan jár, s aranyló csíkkal húzza be tengerén földjét.

- De ó kedvesem, a délibáb utána életben maradván folytatja útját más tájakon kecsegtetve gyönyör ezer szépségével. Míg mi itten halunk atyád ítélete alatt, amit ránk ró az ősi szokás megszegése.

- Félve pillantasz atyám szavaira, ám menekülj lovag, vidd el hírül, hogy vala egy szerető, aki kész volt feláldozni magát, hogy párja magánál őrizvén szívét biztonságba szállítsa azt.

- A gyáva menekül, az üldözött vad, aki a haláltól való félelemmel nekirondítván az ártatlannak halálos sebet ejt. A szerető nem vad, a szerelem szelídítette csókos ostorral, mely vágyat s nem sebeket ejt.  

- Értsem úgy, hogy maradnál velem akár halálban is, midőn atyám ártó szavait együtt vegyük vállunkra s a megbékéléssel cipeljük Hádész világába, ahol a szerelem a legerősebb láng?

- Az angyalok szavát ajkaimon viselvén, kezem szívemre helyezem, s esküvel motyogom néked szerelmem; a legerősebb láng is kitart, amint az a legerősebb szerelem táplálja. Hogy is élhetnék nélküled, rendszeresen fojtogató tudattal miszerint magára hagytam lelkem lámpagyújtóját a bajban? Mert az a lámpa utána nem világít immáron örökké, ha Te nem gyújtasz benne tüzet minden alkonyatkor, mikor belopódzok félve szobádba az éj leple alatt s nem oltja el azt, midőn távozok végezvén feladatimat, bár egy hulla érzetével nélküled.

- Szép ábránd Sir, szebb, mint mely valaha kicsúszott ajakid közül, melyeket a nagy művészek egyike sem metszett vala meg szebben, de csúfabb, mint egyetlen álom, melyben nyugtát leli az ember elméje mélyén száműzvén.

- De eme álom valóság, uram. Jöjj velem! Jöjj csörgő patakokon át, hullámzó mezők csapásán, sűrű erdő ösvényin! Jöjj velem a világ végére, ahol az ég a nappal összeér, ahol az istenek kezébe kerül sorsunk, nem atyád vasmarkába. Mert a legocsmányabb hely is a legszebb vala, ha veled lehetek ottan.

- Együtt könnyebb, azt mondod Sir?!

- Pontosan! Halállal is fizetek uraságodért, ha előtte egyetlen egyszer érinthetem szabadon, titok nélkül.

- Ám menjünk! Legyen bíránk az ég, az istenek. Jaj, múzsám, ezért még megbosszul minket jóságos Fortuna, fejünk felett rozsdás pallos, mely lecsapásra vár, de fussunk, nosza.

A királyfi s Sir Bairon szaladtanak ki az ajtón, kezüket a másik tenyere tartotta, remegésük galád okozója az izgalom. A mennydörgés soha nem vala még hangosabb, mint akkor hajnaltájt, mikor a király megtudta a hírt, miszerint elsőszülött fia elmenekült a palotából szeretőjével, az első rendű lovaggal.

- Ó jaj, sajog ősz fejem, szolga hozz bort, de tüstént. Drága fiam becsap engemet ily' galád, álnok módon? Bálomban kisasszonyok társaságát élvezi, midőn szíve más iránt dobog? Ó, jaj hímnemű után dobog az a bolond szív. Hogy bízzam így kezébe királyságomat?! Tán jobb vala, hogy elmenekült, de az istenekre esküszöm, ha megtalálom, szülő méhének sem engedem, hogy sírja fölött gyászoljon. Szeretője porhüvelyét kutyák tépik szét, és hogy fogják élvezni az ebek a vétkes húst! Soha nem kaptanak jobb lakomát.

A királyfi és a Sir már messze jártak, mire a pirkadat kibukkant a dombok fölött, s trillázni kezdtenek az első pacsirták. Kezük egybefonódott, akár éles penge a markolatával, midőn előre törtek kietlen vidéken, ahol a király soha nem keresné vétkes fiát és galád szeretőjét.